Tisztelt embertársaim, akik nyüzsögve élitek be ezt a bolygót

Néha boldogan, gyakrabban feszülten de ti is tudjátok, oly jó

Ez a világ, mert felettünk a felhők is suhannak, időnként permetet

Szórnak, de maradnak száraz helyek is, ne rontsa el kedvedet

Tehát a házak, tetők mit ti építettetek, vagy felmenőitek régen

Megóv minket, hogy ne okozzon problémát fent az égen

Földön maradt társainknak, de tudod e hogy az elődök ontják

Az esőt, havat, vihart és minden mi fölkavart mikor ott jár

A bűnös utód az elődök útján, és küldik a felhőt, mossa a vétket

Rokonaikról, mert beléd is néznek és látják, hogy romlott vagy, véged

Ha az életed tovább így éled, ezért lemosná az eső, de nem a tested

Megtisztítana, de inkább a lelked, hiszen az eső sem víz csupán, lested

Te is gyerekként, hogy varázslat, most mégis, mint akit vadásznak

Elbújsz a tetők, falak alá, mert félted a bűnöd, melyek leáznak

Te pedig nem tudnád, hogy mi marad belőled a bűneid nélkül

Annak érzed magad a lelked aki tetteiből született végül

Pedig meg kell tudnod, hogy nem te vagy az csak a köpenyed

Amit a világ szeme elől, elrejtőzésedhez húztál fel könnyeden

Te, Ti emberek mind gyávák vagytok, így maradtok árván, mert

Féltitek azt amit magatoknak hisztek, mindenki a maga kárán nyert.

Adhatom azt is ami nekem sincs

Élhetek azzal aki velem nincs

A félelem éretté tehet téged

Nekem mégis kell a véred

Kell a húsod az életed

Falra kentem a székleted

Tavasz széllel fénnyel holddal

Nyáron borral kopott szóval

Ősszel már csak szalonnával

Télen a szűk kiskabáttal

Dolgos lelkem helyettem hív

Engem feszít téged enyhít

Vágott szőrszál úszva tavon

Elmerült a múlt hajnalon

Halak szeme horgok éle

Befőttek a spájzba téve

Olyan mint egy átélt álom

Kergetném a zöldhatáron

Foglalkozz az érzéseddel

Levelekkel fényképekkel

Múltból enni, táplálkozni

Jelenből meg átváltozni

Nincsen jövő csak a jelen

Minden véres hús eleven

Fájó görcsök izzó homlok

Attól jó bor ettől gondok

Mézes tányér fémes arc

Autó oldalán a karc

Munkából hazaérve gombok helyett már a szemem nyomkodom

Fáradtságnál csak a szárazság a lelkemben a rosszabb

Minden szádból kirepülő szó hozzám késsel jön, gondolom

Támadnál rám de hárítok mert nem jön be a kosz szag

Szavaid élétől menekülök, de csak ráncolom a homlokom

Miért lennél itt, ha minden problémát tényleg én okoztam?

Te csak egy párna vagy ebben a szétvert ágyban

Rájöttem, hogy nem erre vágytam a vágyban

inkább magam kerestem így jutottam egyre messzebb

tőled de meg is halhatok felőled tovább már nem menekülök előled

elfordítom az arcomat és így megszüntetem a harcodat

te ne várd azt, hogy én hátravessem az elveim veled kereskedtek

de nem mehet vesztességgel így tovább nem leszek ennél is ostobább

Unszolnám magam, de te lépsz inkább gyorsan megoldod

Eldobod a lelkem és rátaposol ezzel végleg megfolytottad

Beletörődök tényleg nem volt jó hogy erőltettem a dolgot

Egyedül is jó és visszanézve nem tudom miért próbálkoztam

Te meg a görbe tükröket árulod és nem is sejted, hogy oltott

Minden foncsorozott részecske mert engem utánoznak

Szebb vagy az álomnál mégis tétován

nézel a fényben a lény után aki elhagyott mert elhagytad

de az íjaddal még meg céloztad a szívét és nem is rossz a célzás

engedem, hogy belém láss, mert csak egy párna vagy ebben a szétvert ágyban

a délután én már másra vágytam de te belém lőttél és a szíven át

megértettem, hogy te min is mentél át

Mert én tényleg benned csak magam kerestem, de te sem voltál mindig rendben

a bizalom talán megszakad de a becsület nekem újabb hitet ad.

Kiszakítom és elrejtem a helyét, hogy ne lásd

Akkor is csak magamat kínoznám tovább

Ennél többre számítottam de csalódást persze

Nem most kaptam az élettől először kölcsönbe

Kiszakítom és eldobom nem is nézem hová

Nem tudnám ezzel a táncot járni tovább

Úgy látszik csak most értem meg miért

Érdemes élni, és legfőképpen kiért

Kiszakítom és nem is az fáj csak a tudat

Ami vele jár, hogy eddig nem volt utat

Mutató eszközöm a boldogság irányába

Így jutottam annyiszor az ember hibájába

Kiszakítom és rád nézek, most látom a heget

Te már rég meg tetted és a kezed integet

Hajolok, fülem a szádnál bele súgod: soha

Nem gondoltam rólad, hogy te vagy az ostoba

A tó parton állva semmire sem várva nézem

A víz tükrében csillogva ringatózik a hold

Bele kell mennem muszáj is, érzem

De elérhetetlenné válik az aranysárga folt

Úszok egyre beljebb ruhám egyre lejjebb húz

Átázva a víztől hideg nyirkos és nehezedik

Megfordulni késő, rád gondolok végsőkig nyúz

Az emléked elém a holdfénye helyére emelkedik

Innen a víz alól látom, de csak rád gondolva várom

Az utolsó lélegzetet, amit a tó vizéből veszem

Megtelik a tüdőm a hideg folyadékkal, rossz álom

Megmerevedik görcsbe ránduló testem

Nem szívok el több cigarettát és a hajad sem lesz

Reggelre a számba tapadva, mégis jó így

Nélküled a füst és az ágy is semleges

Innen már nem látszik a hold, Jó éjt!

Csiripel a bokor, a hold

A templomi harangból

Szintén csak a füttye hallik

A fülembe belehajlik

Szállnak ide, ülnek oda

Rigó, fecske, veréb koma

Csipogva csak csőrrel szít

Hangot, mellyel szétfeszít

Minden néma teret éjjel

Csupa nyájas, merő kéjjel

Szóljon hát a Rigó 'n Roll

Repüljön a madártoll!

Nézem a lelkemen a foltokat és próbálom elhinni, hogy megbocsáthatóak a bűneim, mert nem akarok azokra koncentrálni, míg ezalatt észre sem veszem, hogy így is azokkal foglalkozom és elterelve ezzel figyelmem a jelenről, nem tudok felocsúdni a világomból. A múlton változtatni nem tudok, ez egy közhely és nem is igaz, de én mégis ezt hajtogatom magamnak és mégsem tudok túllépni rajta. Olyan helyzetekbe kerülök ezalatt, hogy később ezeken is csak keseregni fogok. Pedig ha most ezt tartanám szem előtt, akkor akár gyökeresen megváltozna az életem és nem kellene aggódnom, küzdenék az életért, ahogyan mindig is akartam. Megfordulok kicsit fektemben és lehunyom a bal szemem. Megállapítom, hogy egy felsőbb szintre kerültem, a bizonyos Feuerbach ugrással és ebbe belenyugodva lehunyom a jobb szememet is.

Csattintva kacsint vissza

Fejem csak egy színes tompa űr

Persze a levét megissza

A kérdés: Vajon meddig tűr?

Csipog a szó a nyelvén

Talán tud még fontosat

Mesélni idegen nyelvén

Hogy újabb pontokat

Szerezzen remegve várva

Azt amit tanít

Életünk belső bibliája

Recsegve lobban a zsír

Téglára tégla, hogy épüljön az ország!

Emberből téglát alakít a kormány.

Hidd el, csak hidd el, hogy jó lesz az élet,

Addig az ételből is elég kisebb méret.

Tágul a tér, ahogy szűkül a szemünk

Ha kedvünk úgy tartja betegek leszünk

Hangod elcsuklik, de a lábad nem mozdul

Magyar vagyok és a lábam nem mozdul

Kék az ég, ha félre nézek, zöld a fa a lomb, az ének

Madárból, a szél beszél el veszélyt éjjel

Mindig a nagy szavak embere voltam

Mígnem egyszer összerogytam holtan

Ki fogja síromat szópaplannal takarni?

Mélázok, de nem tudom fejem vakarni

Síromban csak testem hever egyedül

Lelkem egy kis felhőn ülve hegedül

Tárt karokkal vár a szent a kapuban

Lelkemben mégsem az a nyugi van

Szöszmötöl a lófaroknyi vonóval

Sírom nézi, se koszorú, se sóhaj

Álmodom, vagy a valóság beteg?

Miért aggódnék, senki sem szeret

Lelkem mégis összeszorul bánattól

Hegedűjét le ejti mely távlatból

Kisebb mint a mandulafa virágja

Bánatfelhő az oldalát kirágja

Ugrik a szent, irányítja esernyő

Megmenti a lelkem így a teremtő

Nincs már bánat barátaim körében

Testem meg is rohadhat a fenében

Nagy nagy fáradtság tör rám egy átdolgozott nap után.

Fények között fák derekán ünnepel a rikács zsivány.

Töröm fáradt szemeimet a mutatóujj térdével.

A madár fiát eteti a mérgével, de mértékkel tud csak hányni.

Hogy fogok kiállni száz és még több próbát? Szorít a póráz,

A tollas kiráz egy ágat amit lepottyolt a csemete végre.

Akkor szállhat fel ő is az égre, de kékre ne fesse szeme az eget.

Ikarusszal még egyet fenyeget és kilöki végre a légtérbe.

Nehéz az élet és könnyű panaszkodni, de nekem kapaszkodni

azt kell mindig. Néha lazán megy, akár a pingvin, de kinn inni itt nem akar senki.

A sörről a kupak a földre esik egy fiókatetem mellett, de fel se veszem.

A sör jó az élet nehéz, de könnyű hazudni. Minél könnyebb annál nehezebb.

Nyomasztó hétköznapok sora

Nyúlik az idő fogsora

Nyállal köszönt a trónuson

Nyúl sálba, felsálba

Tört tükör a közhely ágya

Ne lépj be a szobájába

Durmol az ég a csillag ül

Az éjszaka sokezer fül

Drága nekem a csendesség

Messze már a csendeséj

A fenyő fűt, a korom király

Egyél te is ne nézd a szám!

Balzsamozza a fejét a holdnak, valami tisztátalan gondolat, miközben belemegy szemembe az éjszaka szilánkja. Csak kinéztem az ablakon és máris elrepült az idő. Polgári esküvőre keltem a világgal. Az óra olykor digitális, de gyakrabban analóg, ami a falon lóg. Könyökhajlat izzadság törlések vannak a plafonra festve. Ezzel merészebb álmokat is el lehet rontani. A szolgálatkész szolgáltatók kiszolgáltatottá tesznek, pedig nem szolgáltam rá a szolgasorra. Szilárd épületek válnak képlékennyé a kihasadt földön. Székekből épített irodaházak jelentik a jövőt. Gondviselésre csak a gondnok gondja számíthat. A kanapén fekve hancúrozik az agyam. Nézem a pillanatot és látom a napéjegyenlőség hajnalán, így jutok egyről a kettőre.

folyadékkristály vagyok egy nosztalgia testben

mint a tücsök a réten úgy maradok lesben

méhek rajzása rajta had lássuk ki vagy

be mozdul a hangok rendje s itt a baj

nagy terpesszel áll elém színvallást vár tőlem

talán térd vagy csont a térfogat amit tűrtem

eleget de már ne mossam a lélek apró hólyag

meredtenten áll szembe vele és süvítenek a hóban

tárt karral oldalt a cowboyok táncát nézve

Isten szólt hogy a gondolat ne legyen túl tetézve

A holdon két holt lakik

Torzultak az álmaik

Tészta rúdon másznak

Köhögve hahotáznak

Túróban futnak körbe

Fürdenek a tükörbe

Hagymacipőt zoknira

Öltenek a csokiban

Sajtból készült a kabátjuk

Oldalt rajta százezer lyuk

Trombitájuk fényes olaj

Cilinderük véres karaj

Magában ült az ember és maga elé meredt. Arra gondoltam, ahogy rácsodálkoztam megfeszült arcára, hogy mi járhat a fejében... Egy ilyen fintor ami az arcára olvadt, csak a lélekből jöhet. Az is volt. Ahogy belopóztam az elméjébe, rögtön súlyos gondolatok közt találtam magam. Azon töprengett, hogy a többi ember miért hazudik?

Mi a jó abban, hogy a bűnben hemperegjenek? Én is élhetnék hazugságokban, de akkor nem érne semmit a zuhany, a fürdő, mert hiába mosnám magam, belül érezném a mocskot amitől nem szabadulok. A hazug ember hogyan magyarázza meg magának a hazugságot? Azért mondtam, mert úgy volt helyes? A többi ember nem érzi ezt olyan nagy dolognak? A cselszövések? A lopások? Ezek az élet tartozékai? Ezek folyamatosan lesznek? Nem akar valaki egyszer megálljt parancsolni? Azt mondani: Jó srácok, most már nagyon gáz a lopás, idéjétmúlt. Nem akartok inkább tisztességesen élni, mint a felnőtt emberek? Maradtok még ezen a gyermeteg szinten, hogy elveszitek ami megtetszik? Hazudtok, hogy jobb legyen? Mi lesz jobb? Kinek lesz jobb? Álnokoskodtok, a saját érdekeitek érdekében? Nem lehetne egyszerűen mindent jól csinálni? Akkor elvesztenétek az imidzseteket? Nem lennétek olyan menők? Ha tudnátok mennyit röhögök rajtatok magamban! Akkor talán elgondolkoznátok! Rájönnétek, hogy mi az érték és...

Aztán meguntam és kiléptem az elméjéből. Bezártam mint egy programot az operációs rendszerben. Hiszen tudod hogy megy ez!

Inkább ijedjek meg párszor, minthogy folyton féljek,

csak látvánnyal fognak meg a teliholdas éjjek.

Teknős van a véremben,

ilyet még nem éreztem,

a vágyaim nem fékeztem,

idő előtt kérdeztem.

Hallani vélem a föld szavát!

Kicsi lett rád az új kabát

ne vágd belém a kapát,

találkozzunk odaát!

Szagok és érzések,

összegyűrt térképek,

épp testben, épp lélek,

eltörölt értékek.

Elfolytott álom volt,

egy olcsó árus bolt,

ma már egy szégyenfolt,

láthatja az égbolt.

Pipát a lábadba, állít

a másikba, öltözik állig,

ha elbír hazáig,

vagy magáig.

Meg vagyok mérgezve,

más is meg érezte

és meg is kérdezte:

Teknős a véredben?

Reggelim egy szegényember

Így indulok felétek mert

Favágásból folyik a bor

Három pár láb csikordul

Benéztünk a kirakatba

Nem lehetünk kitagadva

Visszatértünk szülőföld

Nevünket csak dörömböld

Tudatos társalgás imitt

Amott meg látjuk Tibit

Alliteráció marka

Szőllő szagú szarka

Bokros teendőim súlya alatt meghajlik egy kisvirág

Letépem mert sajnos tőle nem ér el a nagyvilág

Szívem vérzik arcom izzad mégis győz a talán

Kezemben még szorítom és törlöm lelkem falán

Torzsalkodik a képzelet de elmarja az értelem

Nem fogok kezet a bánattal hisz képtelen

Bármit tenni fáradt testem ül az idő lován

Kételkedek önmagamban bámulok tétován

Levelei a kisvirágnak szárnyakká változnak

Csőrré váló virágszirmok örökre el átkoznak

Folyik rám a duhaj könnye madártollairól

Elszakítok egy fonalat könnyed álmairól

Bocsáss meg a vétkemért soha ilyet már

Elrepülsz a végtelenbe áldott kicsi madár

Nem én voltam tán a hibás az élet tervszerű

Elviselem bármi jön is így lesz egyszerű

Elszállt már a széllel eszébe sem jut már

Az akit te még odabent megmutattál

Vannak itt zenék ez elég figyelmedet dobták

Szemedben csak én veszem észre a kottát

Érzem az ereid ütemes vérnyomását

Látom a szemeid pattogó vad táncát

Hallom a kezeid a gitár akkordot játszák

Tudom a lábaid a merészebbet járják

Itt elöttem álsz amit látok a kottád

A lelked ajtaját nyitva hagytad és mossák

Finom kollégák kitakarítják hiszen most már

Anyit hazudtál bele szaladtál elért hozzád

Ki tekint beléd? Csak nem én? Mit is mondtál?

Megzavarodtál, velem hibáztál, ez most ott áll

Látom arcodon, vesztett harcokon megbotlottál

Szemedben csak én veszem észre a kottát

Lezárták a mélybe na nézd mit is kaptál

Láncra verve szép, de nehéz az igazság

Hite van, de már félre is értik a hangját

Szemedben csak én veszem észre a kottát

Borral lendül táncba a képzelet

Irányítja mind a két kezed

Sokkal több a kevésnél a talán

Csúszott e szavakkal a tél haván

S könyökét hátraszegve mint ő

A középkori kűzdősport ismerő

Ijesztette a félérett lányokat

Küztük is mozdulatokat válogat

Holdponton egyensúlyoz és tova

Lendíti olykor egy rögtönzött iskola

Csipeget és szemezget akár a tyúk

Míg le nem szedi őt is a józanodás ágyú

Újra hóból olvadok,

Ha neadjIsten megfagyok

Fárad már a lába szára

Üvegtörő átok lánya

Félszegen de vétkesen

Néz át most a képeken

Azt hiszi, hogy nem látom

Rá tukmál egy rémálom

Dolgos hajadon fővel

Kezében tollaslabda ütővel

Vár még minden rezzenésre

Tolhatná egy rock zenésznek

A lerobbant autó ásít

Nem viszlek tovább áss itt

Vékony cérna hangokon

Rikkant fel egy gramofon

Tortúra a tinktúra

Serény kegyelet a róna

Vért fagyasztó könny-mosoly

A felhő szélén ős-gomoly

Produktívan amputálta

Félrelépett mindkét lába

Tulipánra nő a harmat

Szabad lesz a régi gyarmat

A vágyatok újabb sikert aratott

Megfordul a világ a tengelye körül

A csend a bánat klitoriszába harapott

A zajnak olykor jobban örül

Szánalommal telt meg az utca

Fényetek eltompul az erkölcs ködben

Kíváncsivá tett: Vajon, tudsz a

Tégláról a körötökben?

Horpadással zárul le a múlt

Fáradt lelkek kifáradt tánca

Pocsolyába csillogva hullt

Mikor leesett az üvegtálca

Izzadsággal és alvadt vérrel kevert szenvedések feszítik pattanásig a világ folyami húrját melyet a többi húr segít megtartani, mert nem kell feltétlenül a betont rágni egy váratlan helyzetben. Más szeme csak villog, de a baglyok látnak a sötétben. Fogyasztótablettákon vásárolt erkölccsel boldogulnak a romlott háztartásbeliek. Figyelmeztetés nélkül somfordál a rétre a lélek mint ahogy tette ezt a becsület amikor szembesült a bűn ereklyéivel. Fondorlatos oltalom, ha berkeken raktározzuk a lekvárt, de a kéz amely nem néz de benne a méz figyel, előbb utóbb minket is elnyel. Hátrálni csak széles mosollyal és méltósággal lehet. A fáraó oroszlánjai sem esznek meg akárkit. Tisztelhetnéd azt aki vagy, de te lenézed, hogy jobb embert fakassz! Ne hidd, hogy más csinál belőled folttalan uraságot. A csatorna mélyén a hajók sietnek mert ha erősödik a szél akkor mályvacukrokat tépnek szét fogaikkal a begőzölt matrózok. Forradás a bal agyféltekéden jelzi, hogy nem most ér véget az élet. Tudod te milyen amikor kirekeszt a társadalom alja és az elitnek kell befogadnia. Aljas egy koldulás a szemkontaktus, de vigyáznak rám a sohanemvolt ionok a föld mélyéről ereszkedtek alá, hogy társuljanak a forradalmian új gittegylettel. Jómagam rossz vagyok. Akár lehetsz te is gonosz, de ahhoz nem kell tehetség. Sima kopjafákkal álltam versenyt az éterben és vesztettem. Azóta már én is csak dönteni tudok a sorsomról, viszont a holnapot elloptam és keresnek az üldözőim. Volt hatalmam a tegnap előtti másodpercben, de töredezett az idő vasfoga. Hiányban szenvedek és nagyon fáj. Tompított fegyverrel élvezem a csönd vicsorát.