Mindig a nagy szavak embere voltam
Mígnem egyszer összerogytam holtan
Ki fogja síromat szópaplannal takarni?
Mélázok, de nem tudom fejem vakarni
Síromban csak testem hever egyedül
Lelkem egy kis felhőn ülve hegedül
Tárt karokkal vár a szent a kapuban
Lelkemben mégsem az a nyugi van
Szöszmötöl a lófaroknyi vonóval
Sírom nézi, se koszorú, se sóhaj
Álmodom, vagy a valóság beteg?
Miért aggódnék, senki sem szeret
Lelkem mégis összeszorul bánattól
Hegedűjét le ejti mely távlatból
Kisebb mint a mandulafa virágja
Bánatfelhő az oldalát kirágja
Ugrik a szent, irányítja esernyő
Megmenti a lelkem így a teremtő
Nincs már bánat barátaim körében
Testem meg is rohadhat a fenében
