Fokhagyma illata hasít a szélben míg átsétálok a városon és hiába keresem nem találom a házat ahová tartok. Az emberek, a városlakók szeretettel néznek rám és megrémíszt de megértem ez egy ilyen délután.  Tudom, hogyha megkérdezném elmondaná bárki merre kellene mennem, de nem adom ilyen könnyen a büszkeségemet. Más városban persze első dolgom lett volna megszólítani egy helybélit, viszont azokról lerí, hogy nem szívesen segítenek. Jobb szeretem bosszantani az embereket, mintsem a kedvükben járni, mert akkor tudok kellemes meglepetést okozni  mikor szembetalálják magukat a kedvességemmel. Ilyenkor alszanak el abban a hitben, hogy ma is jót cselekedtem. Azt nem tudják, hogy valójában én tettem jót velük. Akiken én segítek azoknak nincs fokhagyma illatuk, de itt az egész város ebben úszik és idegesít, hogy ők akarnak nekem jót! Megvan a ház! Végre, mert már nem bírom tovább a szeretettől megtelt utcát. Csöngetek és ajtót nyit egy keménykötésű lány. Elmondom mi járatban vagyok és ő rögtön lesegítené a kabátom amit nem hagyok. Leveszem én magamról ne segíts! Mosolyogva fogadja az udvariatlanságomat. Kibillentem a megszokott életképből. Eddig csak durvaság és gyűlölet vett körül amit megszoktam és én voltam benne a kontraszt. Itt fordított világba csöppentem és nem tudom lereagálni. Teát hoz süteménnyel aminek szintén fokhagymára emlékeztető illatfelhője csap meg és végre megkérdezem: Mi ez a kibaszott fokhagyma szag? Ez nem vall rám, mert nem szoktam csúnyán se beszélni főleg nem ilyen modortalanul. Mosolyogva válaszol:

-Ez a szeretet illata!

-A fokhagymáé?

-Látszik hogy nem volt még részed körülölelő szeretetben.

-Te provokálsz? Mi a szart akarsz tőlem?

A lánynak egy kövér könnycsepp gördül végig az arcán. A volt barátnőim jutnak az eszembe akik a kapcsolatunk elején azt hitték vagyok olyan szentimentális, hogy bedőljek egy síró lánynak, de őt nem is ismerem. Mi a fenét akar elérni? Sírj csak majd abba hagyod! Minden nő abba hagyja egyszer! Az okos férfi vár mert türelmes és nem hódol be a női szeszélynek. Különös, de az az érzés fog el ezt nem céllal csinálja. Én még ilyen lánnyal nem találkoztam aki nem megjátsza az érzelgőst hanem ő maga az érzelem. Eléggé felkavart ez a város és goromba is voltam. Valamit lépnem kell, de ne alázkodjak meg azt tilos!

-Ne haragudj, csak vicceltem! Mesélj erről a körülölelő szeretetről, mert még tényleg nem volt részem benne. Telibetrafáltál és ilyen sajátosan reagálom le az új dolgokat.

-Jó. Te  ne haragudj amiért kiborultam. Nem találkoztam még ilyen természetű emberrel.

Oké és jön a szöveg. Mondja és mondja. Gondoltam, hogy amint elkezdem beszéltetni rögtön elszáll minden probléma Nem is baj, mert annyira beleéli magát a gesztikulálásba, hogy a keze rángatásával egyre közelebb ér ahhoz a ponthoz amikor kiesnek a mellei a szűk blúzából. Másra nem is figyelek, de megszívtam! Visszakérdezett valamit.

-Igen! (Válaszoltam határozottan!)

-Te nem is figyeltél rám ugye?

Erre nem válaszolhatom, hogy de igen épp a melleidet néztem. Annyira nem vagyok bunkó, de hazudni sincs kedvem, ezért felállok, fölveszem a kabátomat és kisétálok az utcára. Ez nem igazi angolos távozás, de talán messziről annak a rokona lehet. Az emberek még mindig szeretettől átitatott tekintettel néznek. Tőlem csak egy beintésre tellik és egy ígéretre önmagamnak, hogy soha többé nem jövök ebbe a városba!