Az ajtón kifelé menet, még egyszer visszanézett a székre. Elmosolyodott. Ez a mosoly több volt mint valamiféle visszaemlékezés, átélte az egészet gondolatban. Köszönt és bezárta maga után az ajtót. A mosolyát még most is tisztán látom magam előtt. Pedig azóta hetek teltek el és hírt sem kaptam felőle. Nem tartottam életem szerelmének, de többnek indult mint egy futókaland. Ha összetalálkoznánk az utcán úgy hiszem csak halkan köszönne és aztán tovább menne! Olyan lány volt ő aki hivatásból szerénykedik. Így tanulta otthon és ezt a példát látta! Nem beszélgettünk ilyesmiről, de az élet arra tanított engem, hogy túllássak a mozdulatokon és szavakon, hogy feltárjam az embereket, mint a boncmester, csak én élőket boncolok! A mosolya még most is elvarázsol! Nem lehet az ilyet elfelejteni! Az ember azt hinné, hogy emlékezni fog egy születésnapja minden részletére, vagy az eskövőjére ahogy az oltár előtt áll, de idővel ezek homályba vesznek és az igen is úgy tetszik, mintha valaki más mondta volna aki ő sohasem volt! Az a mosoly, az bizony a halálos ágyamon is eszembe fog jutni! Nem hasonlíthatom senkiéhez, habár az arca tömegarc volt! Se szép, se csúnya, tipikusan olyan mint akit mindig látsz az utcán, de nem tűnik föl, mert beleolvad a tömegbe. Titkos vágyam nekem is, hogy ilyenné válljak, alighanem hiúságom az oka amit leplezetlenül de szégyenkezve tárok a világ elé! Hiú vagyok az életemre, amit senki sem irigyelne meg, hiú a lelkemre amit csak kevesen ismernek (ők is tévesen) és hiú az arcomra, amely arc sohasem tudná visszaadni azt a mosolyt amit akkor este tőle láttam! Volt benne valami misztikum amit talán sohasem értek meg, de folyton foglalkoztat! Úgy érzem magam, mint egy rendszergazda, aki elfelejtette a jelszavát és hiába próbálja feltörni! Tudom mi van benne, az elméjében, de nem tudtam leszűrni az érzelmet ami belül ügyesen megbújt! A szék lehetett-e vagy az ölelés ami a mosolyt fakasztotta? Ő volt az első lány aki hajlandó volt a régi vágyam teljesítésére, de soha nem kérek mást ugyanerre! -A szék volt a jelem az oviban!- Csengett vissza fülemben a saját mondatom. Így utólag hülyén hangzik, de akkor azon az estén elég volt indoklásnak. Ő belement én boldog voltam, de azóta nem tudom elfeledni a mosolyát amely az arcán ragyogott, mint a felismerés és az ábránd közös festménye. A szél kifújja fejemből az érveket, a realitás most messze jár tőlem ködös utakon. Hazamegyek és kidobom a széket, hogy kísértsen a szeméttelepen, ahová a mosoly emlékét kívánom!