Szüntelenül zümmögött! Ezt tudom felhozni a mentségemre! Délután szundítottam egy kicsit. A légy rászállt az arcomra. Felidegesített és agyoncsaptam. Nem terveztem előre, csak hirtelen felindulásból öltem. Mégis mikor rájöttem mit tettem szomorúság öntötte el a szívem. Talán nemes lelkű légy volt, talán jelezni akart valamit, hogy megértsem mi történt vele, vagy rávezetett volna, hogy mi célja van az ő életének itt a Földön. Nem hallgattam meg. Idegesített a zümmögése és az, hogy édes álomból keltett föl. A nap szikrázó fénye narancsszínűre festette a szobát. Pont az az árnyalat, mint amilyen a kifolyt bele volt. Azóta három nap telt el de a tetem még itt porosodik az íróasztalomon. Egy élet, egy sors, egy döglött légy. Azóta nem találom a helyem a világban és kényszert érzek arra, hogy oltárt állítsak a légynek. Ez kimeríti a bűntudat világát! Öltem már legyet, embert is, de akkor volt indokom! Most nem és ez kettős érzelmeket ébreszt bennem. Egyik pillanatban székeket törnék, míg máskor magányosan sírnék egy gesztenyefa alatt. Ez a légy megtestesítette minden eddigi bűnömet és döglötten is beleröhög az arcomba, mert azt mutatja, hogy sohasem menekülhetek a hibáim elől. Tudom nem lehetek tökéletes sohasem, de törekszem rá, hogy mindig a közelében legyek. Térerőkön túl is jelen van a sóhaj, amely magában foglalja az élet fájdalmát, mindenki ismeri és mindenki felismeri! Én azóta csak így tudok levegőt venni, de a légy már nem hallhatja ezt!