Ez egy nagyon veszélyes kísérlet. Ezt mondta nekem a főorvos úr. Nagyon kell koncentrálnom, hogy elmerüljek a tudatalattimba és mindezt tudatosan kell tennem. Ha nem figyelek eléggé akkor beszippant a saját szürkeállományom és kómába esek. Mivel én vagyok az első ilyen kísérleti alany nagyon kell vigyáznom. A főorvos úr azt mondta, hogy nem kapott engedélyt a kísérletre ezért kell így a sötét kórteremben végezni. Vállaltam a kockázatot, mert kell a pénz. Egy alkalomra annyi pénzt kapok amennyivel eltarthatom a családomat ebben az évben. Végre nem kell szűkölködnünk. Bárcsak tényleg sikerülne. A tabletta érzem, hogy hatni kezd. Lehunyom a szemem, de utolsó tekintetemmel még jelzem, hogy minden rendben van. Sötét van, de lecsukódó szemhéjjaim mögött a szivárvány színei játszanak. Eddig rendben. Így kell lennie. Meg kell találnom a szivárvány tövét, de vagy túl közel vagyok, vagy talán nincs is igazi szivárvány itt. Ezek csak színek? Nem! A főorvos úr azt mondta, hogy a tudatommal szabályozhatom a látottakat. Ez végtére is nem a valóság. Erről van szó. Távolodik. Látom is a tövét. A valóságban nem lehet eljutni hozzá, de itt én szabom a szabályokat. Így is van. Fölkapaszkodok rá. Ha átérek a másik végéhez akkor megnyílik az út a tudatalattimhoz. Már nem sok. Látom is az átjárót. Félelmetes. Mintha arra intene, hogy ne próbálkozz. Ez már túl kockázatos. Nekem viszont muszály megtennem. Gondolnom kell a gyerekeimre. Na had jőjjön. Á! Ez fizikai fájdalommal párosul? Ezt meg kell jegyeznem. Eddig még egy alany sem jutott el. A nehezén túl vagyok. Rémísztő ez a fájdalom. Mintha az egész testem egy nagy ídeggúc lenne ami fáj. Különös ez a hely. Azt hittem itt repkednek az emlékek össze vissza a nagy káoszban és erre ez fogad. Rendezett sorokba rakva az érzelmeim. Nem emlékek ezek és nem is képek. Érzelmek amiket kiváltottak a látottak és hallottak. Meglep, hogy milyen kis helyen elfér ez a sok érzelem. A többi terület mind üres. Azok vajon még megtöltődnek az életem során? Egyre elviselhetetlenebb a fájdalom. A sok érzelem egyszerre hat rám és ez annyira bezavarhatja az agyamat, hogy égető fájdalommá alakítja át őket. Rettenetes. Vissza kellene menni, de valamit még találnom kell. Amivel megoldható a képlet. Kivehetőek az érzelmek? Ez könnyen ment. Ez a boldogság területe. Máris enyhül a fájdalom. Most ez hat rám nagyobb részben. Ezt át kell vinnem a hídon. Felismerem. Gimnazista voltam még. Az iskola legszebb lányával jártam. Akkor kerített hatalmába ez az érzés. Milyen régen volt és mennyire erős most is a kép. Elém vetül, pedig nem látok semmit. Az átjáró! Merre van? Rendben most átmegyek. Nem lehet baj, ha viszem ezt az érzelmet is.
- Mi történt vele?
- Nem tudjuk. Évek óta kómában van és ez az elégedett mosoly van az arcán.
- Legalább boldog.
- Ja, nem úgy mint mi. Cserélje ki az infúziót és a katétert! Aztán megmutatom a többi beteget. Hamar bele fog jönni. Nyugis ez a mi osztályunk. Nem történik itt semmi.
