- Szia! Te meg mit írsz?

- Szervusz! Társadalomkritikát, mert már nem tűrhetem mennyi hülyeség folyik a világon.

- Úgy gondolod, hogy ha leírod, hogy ki mit csinál rosszul és talán ezek pont el is olvassák akkor minden jó lesz utána?

- Bízom benne. Elég cinikus vagy, de erről is írok. A cinizmusról.

- Akkor majd elolvasom és már nem leszek cinikus.

- Fejezd már be! Miért te mit teszel azért, hogy jobb legyen a világ? Leszólod azt aki tesz is valamit és azt hiszed, hogy ezzel rendben vagy?

- Na most gyorsan gondold át, hogy mit is mondtál és aztán gondolj arra, hogy mit csinálsz. Ha hasonlóságot vélsz fölfedezni, az bizonyára a véletlen műve lesz.

Percek teltek el és a két szobatárs nem szólt egymáshoz ezután. A levegő megfagyott és a blogger aki úgy vélte, hogy élete legmarkánsabb bejegyzését teheti közzé ma, csak ült és meredten bámult a képernyőjére. Hipnotikus hangulatában újra és újra elolvasta és átgondolta a leírtakat. Aztán az utolsó mondatot kitörölte. Az azelött lévőt is és így folytatta mindaddig, amíg végül egyetlen mondat sem maradt. A címet nézte: Társadalomkritika

Mit lehet ehhez írni, hogy ne legyen egyetlen oldalról sem támadható? Gondolkozott, de nem jutott dűlőre. A kétely belülről rágta és tudta, hogy ki kell teljesednie ebben de nem mert olyat írni amit más kritizálhat. Az paradoxon lenne. Végül hosszas gondolkozás után mégis írt valamit. Egyetlen mondatot írt le, de úgy érezte abban benne van minden lényeges. Minek is többet írni? A tömörség végülis erény.

Mentés. Publikálás.

Az eredmény:

Társadalomkritika

Minden szar!